9. fejezet

Kedveskéim! Íme itt az új rész! :) Remélem elnyeri tetszéseteket!!
Pusziiii

- Megnyugodtál egy kicsit? – kérdezte Zac, miután visszaértem a szobámba. Kicsit sikerült felfrissülnöm, tényleg jót tett a hideg zuhany, ahogyan azt javasolta.
- Azt hiszem igen. – dőltem le mellé az ágyra és bámultam a plafont. Még szerencse, hogy ekkora francia ágyam van… - És tényleg ne haragudj, hogy…
- Ne kezd megint! – nézett rám komolyan, csillogó szemekkel. Már vagy százszor elmondtam neki, hogy mennyire sajnálom, amiért itt maradt velem, és végig kellet hallgatnia a hisztimet. Attól függetlenül, hogy nem látszott rajta a nagy szenvedés. – Egyáltalán nem vagy teher a számomra Bella… tudod… a nővéremre hasonlítasz. – mondta halkan.
- Nem is tudtam, hogy van nővéred. – fordítottam felé óvatosan a fejem. Hogy lehet az, hogy még sosem mesélt róla?
- 3 éve… meghalt. – nyögte ki egy kisebb szünet után. A meglepetéstől megszólalni sem tudtam. Ez borzasztó! Szóval ezért nem említette.
- Ó, jesszus! Részvétem. – öleltem meg gondolkodás nélkül. Ehhez képest az én problémám el is tűnt. Én felfogni sem tudom, mennyire fájdalmas és szomorú dolog ez. Kiskorodtól fogva együtt élsz valakivel, aki egyszer csak elmegy. És soha többet nem látod viszont. A gondolat is borzalmas, nemhogy átélni! Sajnálom, rettenetesen! Amilyen rendes srác ez a Zac, biztos, hogy nem ezt érdemelte. Ahogyan a családja sem! S bár nem ismerem őket, biztosan állíthatom!
Egy darabig csak egymást öleltük, mintha csak attól féltünk volna, ha most elengedjük egymást, velünk is történni fog valami, vagy a családtagjainkkal, amitől rettegünk. És mint a legtöbb meghitt pillanatot, ezt is a telefonom zavarta meg.
- Ne haragudj… biztos csak Lin az, majd vissza hívom. – néztem rá bocsánatkérően.
- Ne butáskodj, vedd csak fel. – erőltetett egy mosolyt az arcára, és mivel ő közelebb volt az éjjeli szekrényhez kezembe nyomta  a telefonomat.
- Rendben, köszi. – viszont amint megláttam a képernyőn villogó nevet, görcsbe szorult a gyomrom. – Nem akarok beszélni vele. – nyomtam az orra alá a készüléket.
- Pedig valamikor beszélned kell vele, szóval hajrá. – és mikor még akkor is látta, hogy vonakodom, hozzá tette – Itt vagyok, nyugalom. – szavai tényleg hatottak rám. Vettem egy mély levegőt és megnyomtam a hívás fogadása gombot.
’- Szia. – köszöntem szinte erőtlenül.