10. fejezet

Sziasztok! Íme, egy újabb rész, remélem tetszeni fog Nektek! :)
Puszii


’- Szia. – köszöntem szinte erőtlenül.
- Szia. Öhm… hogy vagy? – tette fel a nem várt kérdést, amitől teljesen begurultam. Mégis hogy lehetek?!
- Hogy vagyok? Tényleg érdekel? – pattantam ki az ágyból és mint egy őrült, fel-alá mászkáltam a szobában. – Miért nem kérdezed meg Cindeyt hogy hogy van? Ááá, csak nem elmesélte már délután, miközben én a kapcsolatunkért izgultam?! – meggondolatlanul vágtam hozzá a szavakat, de most jól esett. Le kellet vezetnem a feszültséget. – Tudod Adam, néha komolyan elgondolkozom azon, miért is vagyok veled… talán, talán jobb lenne, ha nem lenne mi, hanem csak te és én.
- Tessék? Szakítani akarsz? – kérdezte döbbenten, amit nem értettem. Nem én találkozgatok titokban egy ribanccal. Ha ő megteheti, én is, hogy egy barátommal találkozzak nélküle. Ez így fair. Innentől kezdve mások a játékszabályok.
- Nem tudom, szerintem az lenne a legjobb… - mondtam ki egy kisebb szünet után, majd Zacre néztem, aki épp azt suttogta, hogy ne siessem el, gondoljam végig. Hálás voltam neki, hogy segíteni akart, de egy ember nem elegendő egy kapcsolathoz. Ha a feltételeket nem fogadja el, nem lesz többet miről beszélni.
- Viccelsz velem Bella? Szeretlek, és Cindeyre akkor sem másznék rá, ha felkínálná magát nekem.
- De ezt teszi most is. – fújtattam dühösen.
- Ha le akartam volna, már rég lefeküdtem volna vele, ne nevettess. Szeretlek.
- Tudod, ennek a szónak nagy jelentősége van. – suttogtam könnyeimet vissza tartva. Ezzel a szóval a legtöbb ember csak dobálózik, de számomra igen is fontos, és nagy jelentőséget képvisel.
- Nem hiszed, hogy igaz? – kérdezte, amire nem válaszoltam. Saját magam sem tudtam eldönteni. Cindeyvel tölti a délutánját, csak azért, mert féltékeny Zacre. Ráadásul, ha már a barátnője vagyok, elvárom, hogy szeretgessen, és szépeket mondjon, és néha azt válassza, amit én szeretnék. Meg kell tanulni, hogy nem mindig az van, amit ő szeretne. Legalábbis én így nem bírok létezni egy kapcsolatban. Nem megy. Eddig bírtam. – Rendben, negyed óra múlva ott vagyok és megbeszéljük.’ – majd se puszi, se pá, letette. A döbbentségtől megszólalni sem tudtam.
- Mi történt? Baj van? – kérdezte Zac, kirángatva a gondolataim közül.
- Negyed óra múlva ide jön. – bámultam még mindig magam elé. Nem tudtam, most örüljek, vagy épp sírjak…

9. fejezet

Kedveskéim! Íme itt az új rész! :) Remélem elnyeri tetszéseteket!!
Pusziiii

- Megnyugodtál egy kicsit? – kérdezte Zac, miután visszaértem a szobámba. Kicsit sikerült felfrissülnöm, tényleg jót tett a hideg zuhany, ahogyan azt javasolta.
- Azt hiszem igen. – dőltem le mellé az ágyra és bámultam a plafont. Még szerencse, hogy ekkora francia ágyam van… - És tényleg ne haragudj, hogy…
- Ne kezd megint! – nézett rám komolyan, csillogó szemekkel. Már vagy százszor elmondtam neki, hogy mennyire sajnálom, amiért itt maradt velem, és végig kellet hallgatnia a hisztimet. Attól függetlenül, hogy nem látszott rajta a nagy szenvedés. – Egyáltalán nem vagy teher a számomra Bella… tudod… a nővéremre hasonlítasz. – mondta halkan.
- Nem is tudtam, hogy van nővéred. – fordítottam felé óvatosan a fejem. Hogy lehet az, hogy még sosem mesélt róla?
- 3 éve… meghalt. – nyögte ki egy kisebb szünet után. A meglepetéstől megszólalni sem tudtam. Ez borzasztó! Szóval ezért nem említette.
- Ó, jesszus! Részvétem. – öleltem meg gondolkodás nélkül. Ehhez képest az én problémám el is tűnt. Én felfogni sem tudom, mennyire fájdalmas és szomorú dolog ez. Kiskorodtól fogva együtt élsz valakivel, aki egyszer csak elmegy. És soha többet nem látod viszont. A gondolat is borzalmas, nemhogy átélni! Sajnálom, rettenetesen! Amilyen rendes srác ez a Zac, biztos, hogy nem ezt érdemelte. Ahogyan a családja sem! S bár nem ismerem őket, biztosan állíthatom!
Egy darabig csak egymást öleltük, mintha csak attól féltünk volna, ha most elengedjük egymást, velünk is történni fog valami, vagy a családtagjainkkal, amitől rettegünk. És mint a legtöbb meghitt pillanatot, ezt is a telefonom zavarta meg.
- Ne haragudj… biztos csak Lin az, majd vissza hívom. – néztem rá bocsánatkérően.
- Ne butáskodj, vedd csak fel. – erőltetett egy mosolyt az arcára, és mivel ő közelebb volt az éjjeli szekrényhez kezembe nyomta  a telefonomat.
- Rendben, köszi. – viszont amint megláttam a képernyőn villogó nevet, görcsbe szorult a gyomrom. – Nem akarok beszélni vele. – nyomtam az orra alá a készüléket.
- Pedig valamikor beszélned kell vele, szóval hajrá. – és mikor még akkor is látta, hogy vonakodom, hozzá tette – Itt vagyok, nyugalom. – szavai tényleg hatottak rám. Vettem egy mély levegőt és megnyomtam a hívás fogadása gombot.
’- Szia. – köszöntem szinte erőtlenül.